Cím nélkül

Nem mindegyik versemnek olyan könnyű címet adni. Van, hogy már azzal kezdem, és a vers egészét átfogja annak első, sora - a címe. Máskor pedig megszületik egy vers valami belső késztetés által, s néhányszori elolvasás után ugrik be egy szó, ami őt jellemzi, és megfelelőnek találom, hogy címként is a vers hasznára váljon. Ezzel a verssel nem így történt. Napokat ültem felette, gondolkodva azon az egy-két szavon, de végül semmi sem illet oda. Talán azért, mert túl mélyről szól ez a 28 sor. Talán azért, mert sokkal több van mögötte, mintsem, hogy egy szóval megbélyegezzem. Így lett Cím nélküli ez a cím nélküli vers.

Cím nélkül

Elmúlt a nyár. Hűvösebb

A szellő, ami arcomat érinti.

Elmúlt az a pár gondolat,

Ami az emlékeket szépíti.

Már csak a valóság az,

Mi elevenen él előttem,

Kérhetném, hogy szép legyen,

De csak elveszteném a hitem.

Minek is szépíteni azt,

Ami nem volt felhőtlen?

Miért csapnám be magam,

Azzal, ami elképzelt?

Hát nem teszem, megtartva

Hitem, és ép elmém!

Hiába, nehéz, de a felelősséget

Bátran vállalom én.

Még, ha a szívem meggyötört,

S darabokból áll össze,

S őket is csak a remény

Hajszála fogja közre.

A remény, a jövő szebb

Napjaiban.

A remény, ami megállíthatatlanul

Hajtsa utam.

Néha gyorsabban, máskor

Alig halad.

Nem mindig ugyanannyi

Az üzemanyag.

2018.11.07.B.S.