Nincs idő.

Nagyon nagyon nagyon régen írtam már ide. Bármit is. Még hatalmasabb szívfájdalmam, hogy nem írok már minden nap verset. Voltak napok, amikor több költeményt is sikerült életre keltenem. Ma már nem sok verset írok. Ez fáj. Bár az életem jelen szakaszában megengedhető ez a hanyatlás, mégis nehezen viselem. 

Íme most a friss, szinte csak pár perces versem. Remélem, hogy a közeljövőben több versemet is megoszthatom itt, remélem. A többit meglátjuk. ;) 

Nincs idő

Nincs idő a boldogságra,

Nincs idő az elmúlásra.

Rohanunk, hogy jövőnk jobb legyen,

S közben belefeledkezünk, hogy most itt a jelen.

A pillanatokat élvezhetnénk,

De csak elrohan a gép.

Mint a sebes vonat, mi az állomáson nem áll meg,

Úgy robognak el az értékes percek.

S megállni, élvezni az időt, a kilátást,

Mindez csak egy látomás.

Elfelejtjük tekintetünket felemelni,

Elfelejtünk magunk körül szétnézni.

Bele a mindennapok homályába,

Miközben minden oly szép tiszta.

Csak észre sem vesszük,

Hogy a homályt mi magunk teremtjük.

Nincs idő körülnézni,

Nincs idő magunkat hibáztatni.

Őszintének lenni önmagunkkal,

S belátni, hogy bár az idő rohan,

Ha én nem mosolygok, s élem meg a pillanatokat,

Esélyem később már nem lesz, hogy őket bepótoljam.

(B.S.2018.12.02.)